Fëanor (Curufinwë, Fëanáro)
Finwë elsőszülött és legszeretettebb fia. Mírieltől született, aki
megvált az élet terhétől miután rendkívüli gyermekét, a Tűz Szellemét,
azaz Fëanort a világra hozta Tirionban.
Míriel távozása után Finwë
sokáig bánatban élt, minden szeretetével a fián csüggött, és a fiú
gyorsan nőtt, mintha titkos tűz égne benne.
Fëanor daliás
termetű volt és szép arcú, uralkodásra termett. A szeme tüze átható,
beszéde meggyőző, a haja hollófekete. Kitartó és makacs, céljaitól
tanáccsal ritkán téríthették el, erővel soha. Minden idők noldái közül ő
volt a legeszesebb és legügyesebb. Nagy feltaláló volt.
Még
egészen fiatalon Tirionban továbbvitte az írás megalkotójának, Rúmilnak a
művét, kitalálta a tenquákat, az úgynevezett Fëanor-betűket, és azt is
kikísérletezte, hogyan lehet a földből kinyerhető ékköveknél nagyobbakat
és szebbeket készíteni, a lámpákat, amiket róla neveztek el és kék
fényű lángot bocsátottak ki egy fehér kristályból és a lángot sem a
szél, sem a víz nem oltottak el. A kristályok finom lánc hálójában
lógtak, és mindig kék fénysugárral ragyogtak. A régi Valinorban hozta
létre (ilyen lámpákkal közlekedtek az eldák a filmeken is).
A felesége apjától, a kovács Mahtantól megtanulta hogyan bánjon a fémmel, az érccel.
Szakadatlan munkával telt az élete, örömét lelte benne, de leginkább
egymagában és gyorsan dolgozott. Tanácsot és segítséget egy ideig csak a
feleségétől, a szintén erős akaratú és higgadt Nerdaneltől fogadott el,
később már tőle sem. Nerdanel kezdetben vissza tudta fogni, ha túl
türelmetlen volt és túl hevesen lobogott benne a láng, de későbbi tettei
miatt elhidegültek egymás iránt. Hét fiuk közül volt, aki örökölt
valamit az anyai természetből, de korántsem mindegyik.
Apja új
házassága nem volt Fëanor ínyére, nem sokra becsülte a vanya Indist
annak ellenére, hogy apja végre ismét boldog volt, sem annak fiait, a
féltestvéreit, Fingolfint és Finarfint. Csak a tanulásban és a munkában
lelte örömét, legtöbbször távol volt Tiriontól, a hegyeket bújta és
keresztül-kasul járta Amant.
Ez a szakadás Finwë házában sok későbbi bajnak, tragédiának és dicsőségnek volt forrása, és befolyásolta egész Arda sorsát.
Melkor szabadulása
Valinor Delelője a vége felé járt, közeledett Melkor láncra veretésének
és bebörtönzésének letelte. Míg Fëanor és a nolda mesterek lelkesen
munkálkodtak arra gondolva, hogy tennivalóiknak sora nem szakad meg
soha, s míg Indis fiai, Fingolfin és Finarfin férfivá nőttek s minden
eldák elnyerték testi és szellemi fejlettségük végső fokát ahonnan már
csak saját szorgalmuk és akaratuk vihette őket tovább, azalatt letelt a
harmadik korszak is, és Manwë ígérete szerint, hogy ekkor a valák újra
megvizsgálják Melkor ügyét, megnyílt Mandos börtönének ajtaja.
Melkor ismét Manwë és a valák előtt állt, látta dicsőségüket és
ragyogásukat és a lelkében fellángolt az irigység; látta Ilúvatar
Gyermekeit, akiket megaláztatásának okának tartott, amint boldogan és
csillogó ékkövek bőségében élnek, kapzsiság és bosszúvágy töltötte el,
ám tudta, még nem jött el az idő, bosszúját elhalasztotta és elrejtette
gondolatait.
Bűnbánó szavait és fogadkozását hallgatva Nienna a pártját fogta, Mandos hallgatott.
És Manwë megbocsátott.
Melkor nem hagyhatta el Valmar falait, hogy mindig szem előtt legyen,
de akkoriban szavai és tettei tetszetősek voltak, tudását és segítségét
mind a valák, mind a noldák hasznosnak látták, így egy idő után
megengedték neki, hogy a falakon kívül is szabadon járja az országot.
Manwë úgy érezte, hogy Melkor kigyógyult a gonoszságból, hiszen tőle
idegen volt minden rossz, meg sem értette, csak azt tudta, hogy a kezdet
kezdetén Ilúvatar gondolatában Melkor olyan volt, mint ő maga, a
testvére volt. Nem látott Melkor szíve mélyére, hogy nem maradt ott egy
szikrája sem a hajdani szeretetnek.
Ulmot és Tulkast nem tudta
félrevezetni. A Bajnok ökle mindig összeszorult, ha meglátta, és amilyen
lassan gerjedt haragra, olyan nehezen csillapodott és felejtett. De
mindketten engedelmeskedtek Manwë akaratának, hiszen akik a lázadás
ellen védelmezik a hatalmat, maguk nem lázadhatnak.
Manwë lábához borult és bocsánatért könyörgött, esküvel
esküdte, ha Valinor bármilyen csekély szabadja lehet, minden
munkájukban segíti a valákat, segít begyógyítani a világ sebeit, amiket
önmaga okozott.
Melkor az
eldákat gyűlölte leginkább, mivel szépek és vidámak voltak, bennük látta
a valák felemelkedésének és önnön bukásának okát, elhatározta, hogy
mindannyiukat romlásba dönti.
Bár a vanyák gyanakodtak rá, hiszen a
Fák fényében éltek, de elégedettek voltak és távol tartották magukat
tőle, a telerekkel pedig ő nem törődött, mert gyöngécske eszközöknek
tartotta őket. Figyelmét az új ismeretekre éhes noldákra
összpontosította, nekik ajánlotta fel a segítségét, tudását és
tehetségét, mert úgy gondolta, rajtuk keresztül eléri a célját. Hazug
szavakkal, álnoksággal viszályt szított közöttük, elsősorban is
nagykirályuk, Finwë nemzetségében.
A noldák ekkor kezdtek
fegyvereket és egyéb hadieszközöket készíteni; Melkor tanította őket
erre, és örömmel fogadták a titkos tudást, amit föltárt előttük,
hallgattak azokra a szavaira is, amelyeket jobb lett volna soha nem
hallaniuk.
A későbbiekben Melkor azt állította, hogy Fëanor az ő
irányítása alatt dolgozott élete nagy remekművén, és sokat köszönhet
neki, ám mindez irigység és kapzsiság szülte hazugság volt, mert az
eldák közül Fëanor gyűlölte őt a legjobban és elsőként nevezte
Morgothnak, a Világ Fekete Ellenségének. Belebonyolódott ugyan
ármánykodása hálójába, de őt csakis a saját szíve tüze hajtotta, nem
kért és nem is fogadott el soha senkitől segítséget vagy tanácsot,
mindössze nagyon kicsinyke ideig a saját asszonyától, Nerdaneltől.
Amikor Melkor ármánya lelepleződött, és elhagyta Valinort, a rosszat már
nem lehetett meg nem történtté tenni, a noldák elhidegültek a valáktól,
és Finwë házában is bekövetkezett a szakadás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése