Tudásának teljét elérő Fëanor örökké nyughatatlan elméjében megfogant egy ötlet, vagy talán a végzet vetítette előre gondolatai közé, hogy a Boldog Birodalom dicsőségét, Valinor Fáinak fényét valamilyen módon elpusztíthatatlanul megőrizze az idők végezetéig.
Hosszú és titokzatos munkába kezdett, összeszedte minden tudását, erejét, minden ügyességét, és elkészítette a szilmarilokat.
A szilmarilok külsőleg olyanok voltak, mint három nagy ékkő, mint a gyémánt, ám nem gyémántok voltak, hiszen Fëanor alkotta őket, és összetételükről senki nem tudott meg semmit, míg a világ össze nem omlik, és majdan újjáteremtődik és Fëanor visszatér. A gyémántnál jóval keményebbek voltak, és ellenálltak mindenfajta ártó szándéknak. Ám a kristályok olyanok voltak a szilmariloknak, mint Ilúvatar Gyermekeinek a test, csarnoka a belső tűznek, s ott van minden atomjukban is, ami az életük. A szilmarilok belső tüzét Fëanor Valinor Fáinak összevegyült fényéből alkotta, s akkor is élt bennük, amikor minden összeomlott, amikor a Fák kiszáradtak és többé nem fénylettek. A legteljesebb sötétségben is világítottak önnön fényükkel, mint Varda csillagai, ám - mintha élnének - a rájuk vetülő fénynek is örvendtek és meghálálták úgy, hogy ezernyi színben tündökölve szórták szét.
Aman lakói csodálták Fëanor művét, Varda pedig megáldotta a szilmarilokat, hogy azon túl halandó hús, tisztátalan kéz vagy bármi gonosz meg ne érinthesse őket anélkül, hogy megperzselődne és elpusztulna. Mandos pedig megjósolta, hogy Arda sorsa – a vízé, a földé, a levegőé – beléjük van zárva. Fëanor szíve kötődött minden maga alkotta dologhoz, de leghőbb szeretettel a szilmarilokhoz.
Melkor pedig megkívánta a szilmarilokat.
A fényük emléke is emésztő tűzként égette a szívét, és csak az a vágy hajtotta, kutatta a módját, hogyan pusztítsa el Fëanort s vessen véget a valák és a tündék barátságának egyszer s mindenkorra. Álcázta szándékait, amit könnyűvé tett, hogy akkor még a külseje tetszetős volt, alakján nyoma sem látszott gonosz természetének. Tervén sokáig munkálkodott, és az kezdetben lassú és eredménytelen volt. Ám a hazugság olyan természetű, hogy aki elveti, idővel bőséges aratást ér meg, s közben már tennie sem kell semmit, mert mások vetnek-aratnak helyette. Mindig talált figyelmes füleket és nyelveket, amelyek eltúlozva adták tovább, amit hallottak tőle, s hazugságai így eljutottak egyik baráttól a másikig mint olyan titkok, amelyeknek tudója bölcsebbnek hihette magát a többieknél.
Amikor Melkor látta, hogy már sokan hallgatnak rá, szép szavai közé ügyesen másféléket is szőtt, és akik meghallgatták, később úgy gondolták, ők maguk találták ki azokat. Látomásokat idézett fel a szívükben hatalmas szabad birodalmakról keleten, ahol uralkodhatnának, majd elterjedt a szóbeszéd, hogy a valák féltékenységből hívták az eldákat Amanba attól tartva, hogy a quendek szépsége és Ilúvatartól kapott ereje nagyobbra nő, ha elszaporodnak a világban és többé nem tudnak felettük uralkodni.
Abban az időben a valák már tudtak arról, amiről a tündék még nem, hogy közeledik Ilúvatar Ifjabb Gyermekeinek, az embereknek eljövetele is. Nem szóltak róla, mert nem tudták pontosan mikor, és hol fog bekövetkezni.
De Melkor beszélt nekik titokban a Halandó Emberről, s arról, hogy Manwë szándékosan tartja a tündéket fogságban, hogy szabad utat adhasson az embernek, hogy azok kiszoríthassák őket Középföldéről, mert a valák könnyebben uralhatják a rövid életű és gyengébb fajt, s így akarják megfosztani a tündéket Ilúvatartól kapott örökségüktől, s ebben a csekély igazság annyi volt, hogy a valák ritkán próbálták megváltoztatni az ember akaratát.
Mire a valák feleszméltek milyen suttogás folyik, Valinor békéjét már megmérgezték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése