III. fejezet - A tündék érkezése és Melkor fogsága - Cuiviénen

A Valák hosszú korszakokon át éltek Aman hegyein túl, az Áldott Birodalomban a Két Fa fényében, ám Középföldét a Lámpák, az Illuin és az Ormal pusztulása óta a csillagok félhomálya takarta.

A valák nem jártak a Külső Földekre.Yavanna teremtményei már élni kezdtek, de a sötétség megakasztotta fejlődésüket, és ő bánatosan kószált az erdőkben, hogy teremtményeire álmot bocsásson, hogy azok ne vénüljenek míg újra el nem jön a fény.

A másik vala, aki rendszeresen látogatta Középfölde erdeit, hegyeit és síkjait, Oromë volt, a Nagy Vadász. Aranypatkójú Nahar lovának hátán azokra a lényekre vadászott, akik Melkor rontása folytán eltorzultak, elvadultak, gyilkos teremtményekké váltak. Középföldét sötét és szunnyadó erdők borították, szörnyek és rémek népesítették be, amelyeket  Melkor az erődítményében, Utumnóban gyűjtött maga köré.

Azok a szellemek, amelyek még dicsősége idején csatlakoztak hozzá, romlásában hozzá hasonlóvá váltak. A szívük tűzből volt, ám sötétségbe burkolóztak és a rémület járt előttük. A fegyverük lángostor volt, és később Középföldén balrogoknak nevezték őket.

Melkor uralma egyre terjedt. Nyugat felé húzódva az északi Vashegyek mögött felépítette Angband várát, a Vaspoklot, olyan erősre, hogy minden Amanból jövő támadásnak ellenálljon, és aminek a parancsnoka a maia Sauron volt, Melkor hadnagya.

Yavanna és Oromë nyugtalanító híreket vitt az Áldott Birodalomba a Külső Földekről, ezért a valák összegyűltek a Végzet Körében, hogy tanácskozzanak. Yavanna beszélt előttük arról, hogy közeleg a Gyermekek eljövetele, de vajon a valák eltűrhetik-e, hogy leendő otthonuk elhagyatott és gonosszal teli hely legyen, sötétben járjanak-e, amikor a valákra fény ragyog, s Melkort nevezzék-e uruknak, amikor Manwë trónol a Taniquetilen.

Tulkas azonnal Yavanna mellé állt, és felkiáltott. - Nem hagyhatjuk! Indítsunk azonnal háborút! Pihentünk eleget, túlságosan is sokat, erőnk megújult, és nem állhat meg az az egy ellenünk mindörökké!
Ám ekkor megszólalt Mandos, és Manwë parancsára kinyilatkoztatta Ilúvatar akaratát.
"Ilúvatar Gyermekei valóban ebben a korszakban érkeznek, de még nem. Elhatároztatott, hogy az Elsőszülöttek sötétben jönnek, s elsőként a csillagokra vetik tekintetüket. A nagy fényesség hanyatlásukat jövendöli, s szükségben mindig Vardához fohászkodnak majd."

Varda elhagyta a Tanácsot és a Taniquetilről lenézett a homályba borult Középföldére, és hosszú munkába kezdett. Összegyűjtötte az ezüst harmatot Telperion alól, és keze nyomán nagyobb és fényesebb csillagok gyúltak, mint amilyenek addig szórtak fényt a Külső Földekre. A tündék később Tintallének, Fénygyújtónak, vagy Elentárinak, Csillagkirálynőnek is nevezték

Ekkor kerültek az égre a régi halvány csillagok után az új, nagy és fényes csillagok, és északon, mintegy kihívásul Melkor számára a hét hatalmas csillagból álló csillagkorona, a Valacirca, a Valák Sarlója, a Végzet Jele.
Amikor Arda egére szökkent három fénylő csillagövével a Menelmacar, amely meghirdeti majdan a végső háborút is,

és amikor először fénylett fel Helluin kék fénye a Világ Határánál a ködön át, abban az órában ébredtek fel Ilúvatar álmából a Föld Gyermekei, Ilúvatar Elsőszülöttjei északkeleten, a Cuiviénen csillagfényes tavánál, az Ébredés Vizénél.
Fejük felett a mennybolton csillagok fénylettek, s tekintetüket először ezekre vetették.
A világ változásai közben szárazföldek és folyók tűntek el, és újak keletkeztek, megrendültek a hegyek, és Cuiviénenhez nincs többé visszaút. A tündék azonban úgy tartják, hogy az a víz az Illuin hegyének gyökereinél volt, és amikor Melkor ledöntötte azt, a helyébe sok víz lefolyt a keleti magaslatokról, s az első hang, amit a tündék hallottak, a köveken csobogó víz hangja volt.
Hosszú ideig éltek első otthonukban a Cuiviénen partján, és ámulva járták a Földet. Beszédet kezdtek alkotni és nevet adtak mindennek, amit csak megláttak. Quendeknek, azaz szóval szólóknak nevezték magukat, mivel magukon kívül nem találkoztak egyetlen lénnyel sem, amelyik beszélt vagy énekelt volna.