III. fejezet - A tündék érkezése és Melkor fogsága - A hívás

Melkor tehát a Mandos börtönének foglya volt, a valák mégsem voltak nyugodtak az eldákat fenyegető veszélyek miatt, sok híve és szolgája elbújt vagy szétszéledtek Középfölde-szerte és csak a visszatértére vártak.
Melkor az elfogott és életben hagyott quendeket lassú kegyetlenséggel megrontotta.  Megcsonkítva őket, testüket és szellemüket megtörve  tenyésztette ki az orkok faját, akiket szolgáivá tett. Az orkok gyűlölték a Gazdát a nyomorúságukért, és függtek tőle, és a tündék legelszántabb ellenségeivé lettek, nem volt emlékük arról, hogy belőlük eredtek valaha. Az orkok ugyanúgy éltek és szaporodtak, mint Ilúvatar Gyermekei. Melkor mindezt irigységből és szörnyű gúnyból is tette, és bosszúból, mert elveszítette hajdani képességét, amit még a kezdetekben a többi ainuhoz  hasonlóan ő is birtokolt. Eru Ilúvatar ezt a cselekedetét tartotta a legsötétebb tettének.
A háború befejeztével és Melkor bebörtönzése után a Valák ismét tanácskozásra ültek össze a Máhanaxarban és hosszasan vitatkoztak arról mi lenne a legkedvezőbb Ilúvatar Gyermekeinek további sorsával kapcsolatban. Többen úgy vélték, nem kellene beleavatkozni további életükbe, és ebben Ulmo volt a legfőbb szószóló, hagyni kell a quendeket Középföldén szabadon járni, alakítsák ki ők maguk az életüket, uralják földjeit és gyógyítsák sebeit tehetségük szerint. Ám a többség féltette őket a csillagfényes homályban megbúvó veszélyektől, s rabul is ejtette őket a szépségük szeretete, és óhajtották a társaságukat.
Megszületett hát a döntés. A tündéket elhívják Valinorba, hogy ott az Erők lábainál éljenek a Fák fényében, biztonságban örökkön-örökké. Ekkor Mandos megtörte hallgatását és szólt: "Így hát elvégeztetett." Mert ebből a hívásból sok későbbi bánat és baj származott.
(Az egyik baj pl. hogy A szilmarilok olvasói kb. ezen a tájon, a tündék belépésével kezdenek belezavarodni a történetbe, és adják fel egy idő után az olvasást.)

A tündék  a valákat csak haragjukban, a harcban rettenetes erejüket megmutatva ismerhették az egy Oromët leszámítva, és féltek tőlük. Először vonakodtak, hogy engedelmeskedjenek a parancsnak, ezért a valák ismét Oromët küldték közéjük, aki követeket választott, hogy személyesen győződjenek meg róla, miről is szól a Valák hívása, szóljanak népük nevében.
A három vezető, az aranyhajú Ingwe, a sötét hajú Finwe és az  ezüstszürke hajú Elwe később nagy királyok lettek.
A Valák előtt tisztelet és félelem ébredt bennük dicsőségük és fenségük láttán, és kívánták a Fák fényét és ragyogását, Oromë pedig visszavitte őket a Cuiviénenhez, hogy elmondják tapasztalataikat.
És ők azt tanácsolták népüknek, hallgassanak a valák hívó szavára, és induljanak nyugatra.
Ekkor történt meg a tündék első szakadása.

Ingwë népe a legkisebb létszámú vanyák, azaz széptündék, és Finwë népe a noldák, vagyis bölcs- vagy nemestündék mindnyájan, Elwë népének, akiket telereknek, azaz késlekedőknek neveztek és a legnagyobb létszámú volt, pedig a nagy része csatlakozott vezérükhöz.  Akik vállalták a Nagy Utazást, őket mindnyájukat eldáknak nevezték.
És elkezdődött a tündék népének rétegződése, ami egyre szerteágazóbb és bonyolultabb lett. 
Pl. akik közülük végül el is jutottak Valinorba, és látták a Fák Fényét, azokat "fénytündéknek" nevezték.
Voltak olyanok is, akik jobban szerették Középfölde csillagfényes félhomályát, tágas tereit, nem akarták felcserélni a nagyon távoli ismeretlennel, és el sem indultak. Őket később avároknak, "vonakodóknak" is nevezték, s mivel soha nem látták a Fák Fényét, ők "sötét tündék" voltak. 
A út nagyon hosszú volt Cuiviénentől,  míg a tengert elérték. Gyalog, úttalan utakon és félelmetes hegyeken, erdőkön át vezetett folyamatosan keletről nyugat felé tartva, de a tündék nem siettek, hanem ámulva nézték Középfölde tájait, több helyen hosszasabban el is időztek főleg akkor, amikor Oromë magukra hagyta őket más dolga lévén. Hosszú vándorlásuk kezdetéről nem sok maradt fenn. Elértek egy hatalmas vadont, amit Nagy Zölderdőnek neveztek, és benne Yavanna teremtményei, az entek, a "fapásztorok" felügyelték a fák életét.

Amikor elérték a Középföldét függőlegesen kettészelő irdatlanul magas Ködhegységet, amelyet még Melkor emelt valaha, hogy Oromë lovaglását akadályozza, sokan megrettentek az égig nyúló csúcsok láttán és nem keltek át rajta, hanem ott maradtak a hegység keleti oldalán. A telerek egy csoportja elfordult és a hegy mentén mentek tovább, ők lettek a nandák.
A leszakadó vagy letelepedő csoportok ellenére végül a seregek nagy része mégis eljutott Valinorba.

Ingwë, és a vanyák by Janka Lateckova

Elsőként a tündefaj legnagyobb ura, Ingwë, akinek minden tünde tisztelte a nevét, és azóta is ott ül az Erők lábainál, soha nem látta viszont Középföldét. Népe a vanyák, a széptündék Manwë és Varda kedvencei lettek, s akikről a halandó emberek számára csak legendák meséltek.

Finwë, a noldák nagykirálya by Kimberly80

Őket követte Finwë és népe, a noldák, a bölcstündék, akiket Aulë zárt leginkább a szívébe, hiszen szerettek  dolgozni és sokat is tettek, kitartó szorgalmuk, ügyességük, amellyel a környezetüket alakították, soha nem lankadó tudásszomjuk kedvessé tette előtte őket. A népre jellemző tulajdonságok sokszínűvé tették a noldákat, és történetük az egész tündefaj és egész Középfölde történelmét erősen befolyásolta, ahogy majd a következőkben ez látható lesz.
Most hagyom kissé a vanya és nolda seregeket, akik friss erejük teljében eltökélten haladtak nyugat felé, és a Ködhegységen átjutva megküzdöttek a nyugati parton húzódó újabb hegylánccal, a Kékhegységgel is, végül eljutottak a Belegaer, a Nyugati Tenger partjára.

Elwë Singollo by Kimberly80

A telerekről, akik olyan sokan voltak, hogy két uruk is volt, a követek egyike Elwë, és a fivére Olwë, és útjuk sokban eltért a másik két törzsétől, a következő bejegyzésben beszélek.

(Minthogy a könyv nem hagyományos regény, hanem szerkesztett, többé-kevésbé összefüggő jegyzetgyűjtemény, néhol kissé módosítok az könyvbeli szerkezeten az időrend kedvéért.)